Zsögödfürdő, 2007
„Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrűk nászgyűrűje után-a visszatérés gyűrűje után? Még soha lelém meg az asszonyt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság. Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!”1
Zsögödfürdő, 2007
Ahogyan a szelet sem látjuk, csak hatását a búzatáblában, a szeretet sem látható, de létezik.
Az idő is hatásaiban észlelhető ellenben nem létezik, fogalom, mi találtuk ki. 49 éves vagyok. 7x7, kerekebb mint az 50. (a mennyországban mindenki egyidős örökkön örökké) Az idő a ciklikusságból eredhet, a forgásból, a mindig megújuló teliholdból. Pedig tudjuk, hogy semmi sem ismételhető, semmi sem ugyanaz, hanem különböző (Kierkegaard, Nietzsche) – a számítógépen ugyanazt a dokumentumot nem tudod 2x lementeni.
Mindazonáltal a fénykép temporális és ikonikus jellegéből kifolyólag az ábrázoló művészetek közül legjobban közvetít az időről. (A film is állóképek sorozata.) A fényképnek egy ideje van, a jelen A jövő realizálandó jelenként létezik a fénykép számára, hogy a valóság azonnal múlttá váljon a fényképhez viszonyítva, azonban erős dokumentum jellege miatt mindig összevethető vele. (Montvai Attila)
Alsókászon, 2014
Alsókászon, 2015
A fénykép azonosul az ábrázolttal, 1984-ben apámról készült fényképről nem azt mondom hogy né ez egy fénykép, hanem, hogy apám 49 évesen.
A fénykép különleges viszonyát az időről jól illusztrálja a következő mondat: már nem él , de meg fog halni, amelyet egy kivégzés előtt álló rab fényképéről mondhatunk el. (Roland Barthes)
Ismeretlen fénykép
Az érdekes találkozások, egybeesések, a véletlenek végigkísérik
életünket, a már megélteket mintegy meghosszabbítva
ki lehetne jelölni a jövőnket, ez az életút paradoxona:
végtelen lehetőség van előttünk, de döntéseinkkel
ezt mindig egyre redukáljuk, míg végül csak egy úton
mehetünk végig.
Így is, úgy is az utadon fogsz végigmenni, ami elrendeltnek
tűnik ugyan, de amit végső soron te magad irányítasz
Alsókászon, 2014 (részlet)
Alsókászon, 2015 (részlet)
12 éve fényképezem tudatosabban a Hétfák környékét, diszkréten követem az eseményét, véletlenjeit, amelyeket olykor én okozok. Bent vagyok a történetben. Ritkán, de egyfajta rendszeres véletlenszerűséggel fényképeztem. Általában megjelent Feri, vagy más ott lézengő alak, olykor régi ismerősök, és mintha a képhez öltöztek volna, ruhájuk, táskájuk harmonizált a környezetükkel. De ha ez nem történt meg, akkor is úgy álltak ott – amíg felállítottam a lámpáimat és lassan lefényképeztem őket –, hogy észrevétlenül belesimultak a környezetbe, a fényképbe. Csak a szemük villog, sandít félre egy-egy pillanatra a képen, amikor nem látjuk.
Hétfák, 2010
Hétfák, 1960-as évek
Az idén Feri visszaköltözhetett a barakkba. A füzes még őrzi nyomait egy darabig. Egyik délután, amikor meglátogattam, hogy készítsek még pár filmfelvételt vele egy piknikezés keretében, egyszercsak a barakk oldalához vágta a pillepoharát (A filmet levetítjük a tábor elején). Mintha ez indukálta volna az egy évvel ezelőtti gesztusomat, a pohár ugyanoda csapódott be, ahová az elütött golflabdám. Pillepohárhatás, mintegy fordított pillangóhatás, múltra irányuló szinkronicitás. Egyszerre voltam jelen két különböző időpontban, a golflabda illetve a pillepohár becsapódásakor. Beléptem a negyedik dimenzióba. De ez mit sem segít azon, hogy a hét alak közül már csak Feri él. Mostanában ismét kezdenek megjelenni a piknikezők is a Hétfáknál. Elférnek a legelésző háziállatok és az egyre jobban szaporodó kutyák mellett. Ősszel őzeket riasztanak a kutyák, tekintetükben öntudat sejlik. Néha arra gondolok, hogy a túlvilág ez, a földi lét: pokol és menny.
Régi fotográfiákat is találtam, az ötvenes évekből, némelyik szinte ugyanott készült, ahol a korábban felvett digitális fényképem, mintha már akkor ismertem volna a jövőben megtalált képet. Elképzelem, hogy majd a túlvilágon egyszerre lehetek ott, a digitális fénykép pillanatában, a régi fekete-fehér fotográfia idejében, illetve abban a pillanatban, amikor majd a két képet a Műcsarnokban nézem.
Borszék, 2000
Borszék, 2010
Borszék, 1976
A 2000-ben készült borszéki képemet készültem megismételni 2009-ben amikor megjelent két kislány vajasalmákkal, mintegy a két öreg helyett, őket állítottam be a képbe. Csak az idén fedeztem fel egy 1976-ban édesanyáméknak írt képeslapon a Borszéki fényképeim helyszínét.
Erdély bizonyos helyszínei szinte semmit nem változtak Orbán Balázs óta. Az ismételt képpáron pillanattá zsugorodik 140 év.
A toroczkószentgyörgyi várrom, 1872 (fotó Veress Ferenc)
A toroczkószentgyörgyi várrom,
2003
Emlékeztem arra az estére, amikor a nehéz síkfilmes
felszerelésemmel végiggyalogoltam a mélyen alattam kanyargó
Vargyasi-szoroson, hétszer gázolva combig a folyóban, amíg a
barlanghoz értem, hogy a nap utolsó sugaraiban nagy nehezen
megtaláljam a pontot, ahol állhatott, s miután időm sem volt
beleborzongani a valóság és a régi fénykép közötti hasonlóságba,
filmre vettem kétszer látványt. Emlékeztem arra is, hogy milyen jól
esett volna, ha nem is az öreg Isten, de legalább Orbán Balázs a
vállamra tenné a kezét és megszólítana:
– Szervusz, Zsolti, nyugodj meg, gyere, faljunk valamit, van a
zsebemben még kis szalámi, kenyér, hagyma, só, mire iszunk a patakból,
tükrében csillogni fog az újhold, a vacsoracsillaggal.
„Midőn a Székelyföldről írt nagy munkája előkészítésével foglalkozott, pár napot velem töltött Vargyason... Nálunk több ismerőseink voltak, nők és férfiak, kik azon szándékkal jöttek, hogy együtt az almási barlanghoz kirándulást tegyünk. Másnap korán reggel... több lőcsös szekérrel felmenénk az almási barlanghoz. Meglepő szép tájképek merültek fel előttünk. Ezek között a barlang környéke... Alig falt valamit Balázs, elővette fényképezőgépét, tett zsebébe kenyeret meg szalámit, útnak indult keresni a felvételre kedvező pontokat. Vígan ebédeltünk, mégpedig Balázs nélkül. Nem volt annyi rábeszélő tehetségünk, hogy a résztvevésre ösztönözhessük. Mi hazatértünk Balázs nélkül, ki későn estve kifáradva érkezett haza, diadalérzettől áthatva, mert – mint mondá –sikerült tájképet szerzett munkájához” és találkozott egy furcsa fényképező fiatalemberrel, kivel megosztotta szerény vacsoráját.2
Az Orbán Balázs Barlang (1868 körül, 2003, 2009)
Másik nyáron szintén alkonyatban álltam a Tordai-hasadék nyugati bejárata előtt, kissé fentebb, a dombon. A felvételeket elkészítettem, álltam a hűvösödő szürkülő csendben, a szememben kimerevedett látvány teljesen azonos volt a kezemben tartott fényképpel, hallgatóztam, hátha legalább meghallom a hangját. A hang, a dallam, a zene olyan, mint az idő, részecskéi tartalmazzák az egészet, és fordítva. Az a Csend miért ne lett volna Orbán Balázs hangja?
Álltam ott időtlenül. Ha nem másért, ezért megérte az egész.
Az idő legerősebb hatásával, az entrópiával az anyagot rombolja, de a lelket építi és az hiszem, hogy a nagy összeomlások ellenére a kultúrát is. Ez már rímel István fejtegetéseivel, befejezésül az univerzum, az idő keletkezéséről, végtelenségéről: A világ nem véges, sem nem végtelen, hanem transzfinit, más szóval, mindig vannak véges határok amelyeket amelyeket állandóan átlépnek, és a határokat kitágítják. A végesen túlhalad anélkül, hogy a végtelent elérnénk.” Hamvas Béla: Szarepta, Logika és ellentmondás (Stephane Lupasco), Medio kiadó.
Kettős portré, Kölök Zsolt Birtalan felvétele
Az Idő fényképe című könyvem, illetve több hosszú lefolyású fényképsorozatom tapasztalatait szeretném átadni a műhelyben:
Szekvenciák, multiexpós, illetve többsoros panorámaképek készítése emberekről, a környezetről. Ha vannak megismételhető régebbi minimumparty-s képetek hozzátok.
Hosszú expozíciós idővel is fényképezünk.
„Walter Benjamin A fényképezés rövid története című művében azt vizsgálja, hogyan jellemezte az idő problematikája a fotográfia korai történetét.
Minél hosszabb az expozíciós idő, annál nagyobb az esély Benjamin szerint arra, hogy az illető környezet aurája (vagyis a megjelenített figurákba beleszövődött időviszonyok komplexitása) a fotólemezen lenyomatot hagyva behatol a képbe.”3
Az Androméda köd 2.537.000 évvel ezelőtt egy tavalyi fényképen a Minimumpartyról
Éjszakai fényképezés, bevilágított tájjal, csillagokkal.
A sötétkamrából egy óriás lyukkamerát készítünk, amelyben digitálisan rögzítjük majd a képeket.
Fóliára nyomtatott digitális felvételekről napfénnyel készítünk cianotípiát. A régies technikával az új képek visszamennek az időben.
Várom a ti ötleteteket is, amelyek segítségével a fénykép csapdájába foghatjuk az időt.
Örülnék ha reggelente lehetőség lenne fél óra csendes merengésre, meditálásra.
Amikor éppen nem fényképezünk, vagy mást csinálunk beszélgetni fogunk többek között a bressoni pillanatról, hogyan állhat össze a tökéletes képi harmónia amitől a szóló fényképen is koncentráltabban jelenik meg az idő.
Kortárs fotográfusok képein illetve filozófiai szövegeken keresztül megkísérelünk belépni a IV. dimenzióba.
http://ilfo.ro/index.php?/hideme/SMR-book/
http://phoo.hu/2016/04/11/papp-gergely-es-az-esszencialis-forma/
========================================
1. Így szólott Zarathustra. Javított kiadás, Osiris Kiadó, 2004.
2. Idős Dániel Gábor emlékezése, in: Orbán Balázs összes fényképe a székelyföldről, 23.o.
3. David N. Rodowick: A film rövid története, Metropolis, 1997/2., Schmal Alexandra fordítása.